A MOST hatalma
MILYEN LEHETŐSÉGET kínál nekem az élet MOST? Miről ismerjük föl, melyik a cselekvésre időszerű pillanat?
"Az ember arra születik, hogy éljen, nem arra, hogy készülődjön az életre" - olvassuk Borisz Paszternák, a Doktor Zsivágó szerzőjének egyik írásában. Mégis milyen sok elszalasztott "MOST" van az életünkben, és mennyi "milyen jó lett volna, ha" múltba révedés, melyet később megbánunk, hiszen lehet, hogy soha vissza nem hozható pillanat vagy lehetőség kínálkozott volna általa. Az emberi elme persze rafinált, hiszen önigazolásként később meg is magyarázzuk magunknak halogatásunk tényét: "biztos nem volt itt az ideje".
És akkor, ott, ez nyilván igaz is lett, hiszen hagytuk elmúlni az idejét. De vajon miről ismerjük fel, melyik a cselekvésre időszerű pillanat? Melyik az a "MOST", amikor itt van az ideje annak, hogy lépjünk és cselekedjünk? Van-e ráhatásunk arra, mikor jön el az időszerű pillanat?
Nagyon szeretem azt, ahogyan a görögök megfogalmazzák az időt. A görögöknél ugyanis két szó létezik az idő meghatározására. Az egyik a Kronosz, ami az idő mennyiségi múlását jelenti (perc, óra, hetek, hónapok stb...), a másik a Kairosz, amely a megfelelő, helyes, alkalmas pillanatot, az időnek egyfajta minőségét jelöli. Ez utóbbit az ember születéséhez vagy a gyümölcs éréséhez tudnám hasonlítani: mindegyiknek megvan a maga ideje. Az ember ma megpróbál mindenbe mesterségesen beavatkozni; próbáljuk a gyümölcs érését is siettetni, különféle érlelést gyorsító szerekkel. Ennek eredménye a sok génmanipulált élelmiszer, ételintolerancia, rákbetegségek, beteg Földbolygó, siető, szinte önmaguk után (vagy éppen önmaguk elől) rohanó emberek, felgyorsult világ, felgyorsult életritmus. Nagyon gyakran találkozom munkámban olyan emberekkel, akik már csak akkor tudnak megállni, amikor valamilyen betegség végleg leállásra kényszerítette őket, szervezetük mintegy vészriadót fújva, hogy 'ELÉG! vedd észre, hogy eddig bírtam'. De akkor már (sok esetben) késő.
Milyen kifejező a magyar nyelvnek eme végső kiáltása: ELÉG! Mert valami addigra tényleg el is ég. A burnoutban pont ez történik: valami elégett, kiégett. A kiégésben szenvedő embereknél nagyon gyakran megdolgozandó az a - magukkal hozott - generációs "tiltócsomag", amely így hangzik: "ciki megállni, csak úgy lenni és semmit nem csinálni." Ez olyan erős belső tiltássá vált tudat alatt, hogy az illető nem érzékeli időben azokat a szükséges pihenőállomásokat, amelyek szükségesek a regenerálódáshoz, töltődéshez, és a folyamatos magas teljesítményhez. Nem tud magára szánni - bűntudat érzése nélkül - minőségi időt (akár napi 10 percet sem) a pihenésre, és folyamatosan készenléti állapotban, egyfajta "online" üzemmódban van.
Megdöbbentő adatot hallottam nagyon közeli, külföldön élő barátaimtól: a városukban levő, jól menő magánpszichiátrián fekvő betegek átlagéletkorát, a 20-30 év közötti fiatalok teszik ki. A tény önmagában sokkoló. Mi történik rohanó, saját magunkat és környezetünket kizsigerelő világunkban?! Mibe születnek bele a mai fiatalok?!
Sok mindenre nincs ráhatásunk, de sok olyan dolog van, melyben ki-ki a maga módján már ma, MOST tehet. És a MOST ott kezdődik, hogy kimondom: felelős (lehetek) és vagyok Önmagamért, felelős vagyok a felnövekvő generációért és felelős vagyok Földünk védelméért. Segítő foglalkozású szakemberként felelősségemet és szerepemet érzem abban, hogy minden nap tegyek valamit azért, hogy ez másként legyen: hogy "tanítsam az embereket megállni", segítsek "visszábblassulni" ott, ahol túlpörögtünk, ugyanakkor segítsek elindulni, lépni tudni akkor, amikor viszont cselekedni kell, mert eljött a megfelelő, helyes, alkalmas (kairoszi) pillanat, melyben MOST van az a most. Nem előtte, nem később, hanem MOST.
Mit tudsz ma tenni azért, hogy a számodra MOST kínálkozó lehetőséget (legyen ez bármilyen apró szándék) cselekvésre is váltsd?